A mozdulattípusok és a magyar néptánc alapmotívumainak tanítási módszertana

Ismerjük azt a bizonyos megszokott mondatot: „Régen nem kellett tanítani a gyerekeket táncolni! Akkor még mindenki tudta, hogy kell járni!” A mondat – mint minden sztereotípia – szerencsére csak félig igaz. Az valóban kutatások által bizonyított tény, hogy a régebbi társadalmak – és abban is főleg a falusi társadalom – napi tevékenységében a még élő tánckultúrába való belenövés, belenevelődés sokkal természetesebb úton zajlott, mint manapság. Mindez arra (is) vezethető vissza, hogy a nap nagy részét kitöltő gazdasági és egyéb tevékenységek mellett a mai értelemben vett mozgóképi populáris kultúra akkori népszerű megjelenési formája tulajdonképpen a táncok és a különböző dramatikus szokások közös megtekintése volt. Gondoljunk csak bele, hogy a mai, már nem a Gutenberg-, hanem a Neumann-galaxisban felnövő generációkat mennyire megfogja, mennyire hatása alá vonja a „színes, szélesvásznú” médialehetőség, szinte napi szintre emelve a sokrétű információk azonnali szemrevételezését és megosztását. Ezek között a különböző táncos formák igen előkelő helyet kapnak. A vizuális befogadással egy időben szinte ki is merül az érdeklődés, az átélés, a beleélés. A gyakorlati tevékenységekben a gazdaságilag „fejlett”, ám érzelmileg egyre tapasztalatlanabb, fejletlenebb társadalmi közegben már több generációnak kimaradt az a gyakorlati élményszerzés, amelyet kora gyermekkortól, mondhatni karon ülő csecsemőkortól lehetett a tradicionális kultúrában megszerezni, megtanulni, és amely élethosszig elkísérte a benne részt vevőket. Ezek közé tartozott a mozgásos, szöveges, énekes játékok sokasága, amely végső soron magának, a táncnak is az alapja. A mai, elképesztően mozgásszegény világunkban sajnos újra meg kell tanítanunk a gyermekeket a mozgás örömére, amely nem egyenlő a „hagyományos” testnevelés órák gyakran zaklatott, az egészséges életmódra szoktatásnak kikiáltott küszködésével. A motivációs alap megteremtése elengedhetetlen, ez pedig elsősorban lelki tevékenység, vagyis az „az vagyok, amit működtetni tudok” megélése. Csak ezután kerülhet sor olyan elvárásokra, amelyek a fizikai terhelés által képesek lesznek a további motivációs alapokat mozgósítani. Ez fordítva nagyon nehezen vagy egyáltalán nem valósul meg. A test, a szellem, valamint a lélek egyidejű, együttes nevelése, edzése nem egyenlő azzal, hogy fusson a gyerek, ameddig csak bírja, időre, távolságra, egymással versengve, csak azért, hogy jól működjön a szíve, a tüdeje, a veséje.

A gyermek leendő felnőtt, akinek elsősorban meg kell tanulnia megismerni önmagát, a képességeit, a teljesítőképességét úgy, hogy ezt nem szüntelenül generált versenyhelyzetben, hanem társas, egymásra utalt környezetben, sok-sok játékkal és változatos mozgásokkal, valamint azokhoz kapcsolódó szellemi tevékenységgel sikerüljön elérnie. Ez segítheti visszavezetni a virtuális világból a valóságos életbe a képernyő-simogató, gombnyomogató gyermeksereget, hiszen a test nevelése elsősorban a lélek edzésével kezdődik.
Az utóbbi másfél évtized szakmai, módszertani eredménye a táncoktatásban a konstruktív néptánc-pedagógia, amely keretében a gyermek (a fiatal, a felnőtt) az eddigi életvitele során felhalmozódott – mozdulatsorokban és mozdulatgyökökben keletkezett – mozgásdeficiteket pótolja. Az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy ebből a szempontból mindegy, hogy az életkori szakaszok melyikében járnak a tanulni vágyók, mert ezeket az alapokat mindenképpen el kell sajátítani. Csupán a pedagógiai módszertan teszi elkülöníthetővé a különböző eljárásokat az eltérő életkori tényezők mentális, fizikai és lelki motiválásához. Ehhez igazodik a szakanyag elsajátításának direkt és indirekt formákban megjelenő pedagógiai alkalmazása. A fent említett mozgásdeficitek pótlása után kezdődhet meg a konkrét táncos ismeretszerzési tevékenység, amelynek a megfelelő előkészítés a feltétele. Ez hasonlítható ahhoz, ahogy a betűírás képességét sem úgy tanítjuk a gyermekeknek, hogy példamondatokat íratunk velük naphosszat a tanév végéig, hanem azokat az íráselemeket kell először elsajátítaniuk (például vízszintes, függőleges, átlós vonalak; alsó csésze; felső csésze; horog; hullámvonal; felső fecske; alsó fecske), amelyeknek az összekötésével már betűket tudnak kialakítani. Az így megtanult elemek az alapvető tudásformái a betűírásnak, és ezek begyakorlása után nyílik lehetőség arra, hogy az egyéni gondolatok a későbbiek folyamán írásban, azaz másnak is értelmezhető módon tudjanak megjelenni. A tánckönyvben felsorolt mozdulat- és mozgáspéldák pont ilyen célt szolgálnak, ugyanis ezeket a kezdeti mozdulati elemeket igyekeznek készségszintűvé tenni. De nem elégséges pusztán a tánctanulás alapjainak technicitását fejleszteni. Ezek a feladatok a szociális kompetenciákat szintén magas fokon fejlesztik, a társas kapcsolatok és az esztétikai tartalmak párhuzamosan jelennek meg.